Éghajlatváltozás

Reggel erősen az járt a felyembe hogy ma be kell hogy nézzek a hulladék újrafelhasználó boltba (öreg bútorok, ruhák, tévék lámpák meg ami az ember eszébe jut). Még mindig íróasztalt vadászunk. Meg székeket. Persze válogatósak vagyunk, minden szar nem kell, az már van itthon, viszont pénzt se nagyon akarunk kiadni érte. Nem mintha lenne oly sok felesleges. A megérzés helyes volt. Bár csak egy széket sikerült összeszedni, nagyon jó állapotban s tökéletesen illik a többi székünkhöz. Potom 2euro.

Ez a történet nem a székről szól. 

A Mars téri piacon rendszeresek voltunk Ernesttel. Liliom sokszor panaszkodott is, hogy ő mindig kimarad, hisz iskolában van, délután meg már piac nincs. Egy héten mindig legalább kétszer voltunk de volt hogy gyakrabbban. Ernest néha átaludta. Általában imádta s nagyon jól érezte magát. Persze az árusok is ismertek minket s ha a gyerek nagyon elkallódott már messziről integettek merre keressem. Megvoltak a bejárt, megszokott útjaink.

A Mars tér volt az egyik, a Kárász utca – Klauzál tér a másik fontos helyünk. Meg persze a majd napi iskolalátogatás, mikor elmentünk Lilyért.

Az iskola még most is megvan. Kicsit más a dinamikája de azért van. A szegedi nekem sokkal jobban bejött. Mérmint min napi állomás. Mint pedig iskola a gyereknek... hm, sokkal sokkal jobban. S ezt nem csak úgy mondom. 

A szemét bolt kicsit olyan piacos felhanggal működött ma. Vagy egy hónapja nem voltunk s ma rádöbbentem hogy Ernest értékelné ha gyakrabban mennénk. Alaposan végigjártuk a helyet, mindent megnéztünk s megvizsgáltunk. Ő vezetett mint aki pontosan tudja mit keres és miért. Nyáron sokszor voltunk s úgy tűnik ez megmaradt benne. Otthonosan mozog most ott s ha másért nem ezért mindenképpen érdemes lenne gyakrabban mannünk.

A másik új helyünk,szociálisabb környezet, az oktatási tanszék. A folyósók végteleül hosszúak. Már az ajtók sem jelentenek akadályt, már nyitni tudja őket. Ráadásul tele van emberekkel akik mind nagyon pozitívan és barátságosan reagálnak egy amúgy önbizalommal teli 2 éves kommunikációs törekvéseire amitők ő mégtöbb önbizalmat duzzaszt mígnem a diákönkormányzat elnökévé választják egy szép napon mikor egy percre a kávé kifizetésével bíbelődünk és nem figyelünk oda. 

Úgy látszik megtaláltuk a helyeink mint az Ernest Gábor páros.

Az egyéb felállásokon és kombinációkon még dolgozunk. De alakul.

lóláb vagy mi

Rengeteg meglepetés éri az embert. Tudom például hogy itt nem lehet tisztességes szalonnát kapni s mégis rosszul esik hogy nem lehet. Tudom hogy rövid az ősz s meglep mikor csak nyúlik végtelenül. Életünk egyik leggjobb ősze. Bár az ilyesmit nehéz kategorizálni. Tulajdonképpen végül is minden ősz a legjobb, végül is ami van az legalább van ami meg már elmúlt az már nincs csak mint újra s újra dolgozott emlékezet. 

Van még néhány elvarratlan száll. De már dolgozunk rajta. Papírmunka. Már meglehetősen unom a papírmunkát. A modern embe léte a bürokrácia értelme. Elválaszthatatlanok vagyunk. A Bürokrácia s én. Aki megússza papírmunka nélkül az nem is igazi modern ember. Viszont bozonyos tekinetben borzalmasan szerencsés. Megaztán mi is az a modern ember. 

Vannak akik szering az egész modernitás ugyanakkora humbuk mint mondjuk a globalizációelméletek. Van benne valami. Végül is a modernitás bizonyos szemszögből semmi más mint a fizikai jelen meghódítása után a jővő meghóditására a törekvés. A gyermatosítás folytatása más kontextuális keretek között. Mindig szkeptikus vagyok mindennel, szerencsére a saját gondolataimmal szemben is. A prófécia elmarad tehát. Bár ha az ember nem nyilvánosan szkeptikus még lehet hogy pófecizálhat. 

Liliom ma megfestetta az önarcképét. A változatosság kedvéért tanult az anyjától s nem vitatkozott vele a műteremben. Ha lenne egy tisztességes fényképezőnk csiálhatnék róla képet s akkor talán láthatóvá tehetném.

Tavasszal mindenkinek mondogattam jégúszni fogok. Igazából az tántorít el, rájöttem megint hogy 5 km a folyó. S odafelé még hagyján de haza. Ráadásul mínusz 25ben tényleg nem élmény tekerni. Arról nem is beszélve hogy még egy tisztességes biciklink sincs. Tuirába kéne költözni. Akkor persze meg a szomszédaink lennének messze. Ha nem is az új szomszédok.  Bár a régiekkel is van elég baj.

Régi jó barátaink távollétünkben kezdték el itt az egyetemet. Mind a hárman ugyanazon a szakon mint én. Az új professzor is akkor kezdte és a felsőoktatási reform is akkor lépett életbe. Ők egy egész más tanszéket ismertek meg tele konfliktusokkal és óriási nyomás nehezedik rájuk hogy produkáljanak, teljesítsenek. A régi gárda ezzel szemben a felé tendál hogy a tanulás eslősorban a gondolkodásról s az akadémiai szabadságról szól. Dióhélyban, régi jó barátaimmal, kettejük még a Dániai főiskoláról ismerek (ami már bő 10 éve volt)  nagy hirtelen egy szakadék két oldalán próbálunk együtt lenni.  Összetett dolog, megérne egy misét kiirni magamból s ha magyarul legalább ők nem értenék. Majd legközelebb. 

5 nap van novemberig, akkor kezdődik a hivatalos hó szezon

számok

Ha!

Közben az ember megfeledkezik az igéretekről.
Nincs is mimást mondani. Ma szarvasnyakból főztünk levest, s nem ám akármilyen szarvaséból. Finom lett. De a répa mégsem középkeleteurópai.
Lassan a tél is beáll. Ma már havazott valahol messze északon.

Kezdetnek inkább két kis videó. Az első a lakásról mikor beköltöztünk, a másik pedig sütögetésünkről...

út Ouluba

http://szeged-oulu.blogspot.com/

Itthon

megcselekedtük mit megkövetelt a haza, némi átdolgozással és a tragikus végkimenet nélkül. Sőt. A tragédia szinte teljesen, sőt, mondhatni egészen biztosan elmaradt. Azaz követelés sem volt s a haza mint olyan a legkevésbé sem 19ik századi fordításban nyer értelmet. A lényeg tehát:

Pontosan két hete hogy Ouluba értünk, ami pontosan két héttel (s kb 12 órával) azután történt hogy elhagytuk Budapest környékét (fót) s két héttel s negyvenvalahány órával azután hogy Szegedet magunk mögött hagytuk. 

Hosszabb utat terveztünk, s még leküzdöttük a folyamatos nehézségeket is, különösebb nehézségek nélkül csupán a többször elázott s vizesen elpakolt sátor szagát bizonyosan nem bírtuk többé s eljött a reggel mikor tudtuk hogy este már a saját ágyunkban aludhatunk... Mert a vicces az hogy bár ismerősöknél lakunk erre a hónapra, ők nincsenek itthon (Izlandon családlátogatnak) s egy éve nekik adtuk az ágyunk. Tulajdonképpen az ő ágyukban aludtunk, de mikor utoljára láttuk még a mienk volt s előtte 3 évig.

Tele van a házuk a saját, megőrzésre itthagyott bútorunkkal. Ráadásul a hely alaprajza is nagyon hasonló a korábbi lakásunkhoz. 

Hirtelen úgy érzi az ember mintha egy pillanat telt volna csak, s mi nem is mentünk sehova. Persze ez nemigaz. Sokminden megváltozott, bennünk is. Liliom persze már elkezdte előadni magát, ugyanúgy mint Magyarországon, mintha finnország sose lett volna. Most meg mintha Magyarországon nem lettünk volna. Néhány nyakleves, és barátságos fejenkopogtatás után talán észheztér, jobban mint egyesek (s a politikai kiszólás észrevételéhez remélem nem kellett ezt a zárójeles részt olvasni.). De átbeszéltük a dolgot. Ugyanakkor az ő védelmére legyen mondva, 3 évig élt itt előtte. Mikor ma találkozott végre egy régi baráttal nagyon megörültek egymásnak. Persze.

Lassan konszolidálódunk.

Kellett néhány nap hogy kipihenjük a költözködés első fázisát. Most van egy rakás cuccunk itt a Nadjáéknál, még egy tucat doboz egy raktárban (bár lehet hogy több már nem emlékszem, az összes cuccunk szegedről a jövendőbeli új lakásunk szomszédságában, egy másik ismerősnél kik szintén nincsenek most Ouluban plusz egyéb bútoraink náluk s még a több doboznyi holmit ami a sógórnőméknél meg az anyósoméknál van Skóciában nem is számoltuk. 

Olyan szétszórtak vagyunk. Tervezzük hogy elküldetjük az étkészletünk Skóciából. Már négy éve nem láttam, arra sem emlékszem hogy néz ki.  Próbálunk letelepedni egy időre, 3 év talán. Az Oulu városi szociális ellátó irodában (KELA) nem fogadtak valami fényesen.  Ideiglenes külföldi tartózkodás után (6 hétnél több 1 évnél kevesebb) csak be kell jelentkezni hogy ’hahó! Itt vagyunk!’ s mindjárt megy minden mint a karikacsapás.

A jóhiszeműség mondatja velem hogy lehet ott is csak olyanok a dolgozók mint a praktikerben, hogy ha én többet tudok arról amiről neki kellene engem tályékoztatni kis szerencsével sikerül is azt megvennem amire szükségem van. Az orrunk alá tolták a finnországba költöző külfoldi állampolgárok szociális ellátórendszerbe fölvételét kérelmező nyomtatványt. Mi mondjuk hogy ’de mi már benne vagyuknk a rendszerben!’ ’igen, igen, de az önök tagsága július végén lejár, úgyhogy kérelmezzenek.’ A jóhiszeműség szerint az emberünk egyszerűen nem tudta felfogni, hogy nem finn EUs állampolgárnak is márpedig lehet az állandó lakhelye, a kotikuntája finnországba. A válaszunk amúgy az volt hogy azzal a feltétellel szűnik ,meg a tagságunk ha Augusztus 1-ig nem térünk vissza finnországba, de Július negyedikén itt ülünk ouluban, tehát ez a megszünés semmis. Ő kötötte az ebet a karóhoz, én felidegesítettem magam, majd megkértük had beszéljünk valaki mással

A valaki más, menteni ami menthetőt próbált úgy csinálni mintha félreértés lett volna a dolog... végül is nekünk volt igazunk. 

Lehet hogy meg kellett volna próbálnom Finnül beszélni, talán az segítene. Sokan gondolják, sőt, mikor útbaigazítást kértem 2 nappal korábban, meg is mondták, ’finnországban finnül beszélünk!’ (meg persze, svédül, oroszul, sami-ul, angolul, somali-ul (bár lehet hogy ez más nyelv)). Mindegy. Rozsdásodott finnemmel kértem hát segítséget és nagyon barátságossá vált a mogorva igaz finn. 

A minap a helyi Waldorf iskolát hívtam. Bár tavasszal írtam már, csesztek válaaszolni. Csak a gazdaságis volt bent meg az iskolatitkár. A halálra szánt vakmerőségével nekirugaszkodva finnül kezdtem bele a beszélgetésbe és az úgy is maradt. Egész meglepődtem magamon. A lényeg hogy mindenki szabin van, felvették az adataink, majd Augusztus első hetében jelentkeznek.

Legközelebb ha bemegyek a kelába, megpróbálom finnül elmakogni a bánatom, hátha akkor nyiltabbá válnak a mogorva igaz finnek. 

Amúgy hiányzik a piac s a saját kenyerünk sütjük mert 2.30Euroért nem akaródzik kenyeret venni.

Ja,elkezdődött az út izgalmainak feldolgozása egy kétnyelvű blogban

http://szeged-oulu.blogspot.com/

tanulsag

Eljő az este és én már annak is örülök hogy önerőből le tudok ülni. Egy tea, csendes szavak. Kevés agymunka. Elkerülöm az írást. Az írás komoly agymunka. Ilyenkor már nem szívesen csapok bele ilyesmibe s ha mégis, annyi mindent Kell megcsinálni hogy bűntudatom van ha nem csinálom. Nem először költözünk úgy hogy miközben az ember még dobozokkal a kezében hátrál kifelé a lakásból közben már söpör fel maga után... Ennyi. Ez a blog lassan a költözködésről szóló nyavajgás blogja. A Szeged pedig autónkról szóló, hm, autósblog. Leegyszerűsödnek a dolgok.

Sajnos napközben sok minden eszembe jut, de sosincs nálam diktafon. Babakocsit tolva vagy biciklin a jegyzetírás meg tényleg körülményes. Egyszer próbálkoztam már biciklis történetírással. Van hogy lesz belőle valami.

Tegnap volt az utolsó délután hogy Liliom barátaival lógótt. Így lesz vége mindennek egyszer. A búcsuzkodást jobban vette mint számítottunk rá. Talán már benne is motoszkál, sőt, kifejezetten érlőben van az eljövendő új kaland izgalma. Már ő is kicsit úton van.

Azért az elmúlt két nap, számomra is érzelmileg megterhelő volt. Nem szeretek búcsuzkodni. De most a helyzet, Liliom rákényszerített. (na tessék, az ember mit meg nem tesz a gyerekéért). Jobb szeretek észrevétlenül kicsusszanni hátsó ajtón, mintha csak egy percre mennék ki... ilyenkor remélem senki sem veszi ezt zokon, az ember ha jól érzi magát az ilyesmi nem számít. Persze lehet tévedek, személyeskedés mégis. Hogy még köszönni se... pedig az megszakít,s az élet mégiscsak folyik, folyna ha hagynánk. Nincsenek jelzőbóják miket kerülgetni kell.

Nehéz az apró pillanatokkal eltelni most. Televan a fejem önmagammal. S itt elgondolkodok, lehet hogy a fej fely inkább? Ez a hang s a betüpáros már régóta kisér, többször megszorongattak. Ernest, Lili, élik életük. Körülöttünk ma is. Valahogy eltelt a napjuk, nem is oly rosszul. Ernest sokat mászik dobozokat. Ma belepisilt az egyik műanyag dobozba, kb 1 méter padlószint feletti magasságba. Onnan kiabált segítségéert. Liliom a változatosság kedvéért akart segíteni, de csak olyasmikben amiben nem tudott volna. Amiben igen, ahhoz viszont nem volt kedve. Azért ki van ez találva.

Vacsorára utoljára főztünk a sütőben. Holnap kitakarítom (nálunk én vagyok a takarító profi, több éves munkatapasztalat után úgy látom, Jen úgyse tudná helyesen csinálni ezt. Inkább dobozolhat. Neki ebben van több tapasztalata s én alig tudom ezt jól csinálni. Bár már 3 dobozt teljesen önállóan intéztem. ) (a zárójeles részek általában végtelent próbálnak keretek közé szorítani). S már el is felejtettem ez a paragrafus hová tartott. Na tessék.

A minap valami elgondolkodtatott. Azóta is azon rágódom. Már amikor. De azt hiszem sikerült talán a végére jutni. Kollágám, volt kollágám már, rákérdetett, mi a tanulság, mi a legnagyobb tanulság hogy itt megpróbáltuk. Persze nem is tudtam hirtelen válaszolni hiába tudjuk már hogy megyünk. A tapasztalatom az hogy idő kell a dolgoknak mire az ember kihámoz blőlük valamit. Mikor Mozambiqueban voltam hat hónapig teljesen értelmetlennek találtam az egészet. Mikor visszajöttem, először magyarországra, olyan dolgok tüntek fel hogy a hipermarketben akkora választék van a fogkefékből, hogy értelmes ember köztük nem tud választani. S az, hogy többnyire sokaknak nem volt a leghlványabb elképzelése se arról milyen irgalmatlanul jó dolga van. Egy régi ismerőssel találkozva , bő tíz percet hallgattam mi minden történt vele mióta nem láttuk egymást. Jól hangzott s mégis szomorúan mesélt. Mintha nem menne semmi se pedig a mondatok jelentése épp az ellenkezőjét sugallta.

Majdnem hat hónap telt el mire megint helyére kerültek a dolgok. Most azért talán nem ilyen gázos a dolog. Más élményekről van szó, ’The context, is everything’. Két évvel Mozambique után Alsószentmárton mégis eléggé megérintett. Akkor Mao már majdnem az Euban volt s mégis... persze azóta kiderült hogy ide sok minden befér. Mármint az Euba-

Tehát mi is a tanulság? Hát a válasz nem lesz egyszavas. Leginkább csak magamért beszélhetek, Jennel egészen más környezetbe érkeztünk, s mi hasonló, a tágabb dolgok, azokat alapból másképp éltük meg. Én pl. emlékekhez igazítva. Hogy a történetet megóvjuk a hosszanti túlnövéstől, talán legegyszeróbb ha rögvest szegedre térünk. Valamilyen szinten felkészültem rá hogy Szegeden is bevándorlók leszünk s ez nem előszőr történik meg velem, úgy gondoltam hát, nem lesz gond. Végtére is, óriási helyzeti előnyöm van. Ismerem a nyelvet, viszonylag folyékonyan beszélem s ha megerőltető is volt kezdetben, az írással is boldogultam. Emellett úgy gondoltam több évtizedes magyarországi létem mégha tíz év távlatából is könnyedén átsegit zökkenőkön. Könnyű lesz visszaigazodni.

Tévedtem.

Nem volt mihez visszaigazodni. Sokat változtunk. Az itt is és az én is. Teljesen tipikus akultúrálódási folyamaton kellett átesenem. Jennel rengeteget beszéltünk erről ősszel. Nekem is, akárcsak neki ugyanaz a folyamat jutott. Tavaszra Jen feladta. Tudtuk, megyünk vissza, megyünk haza s letelepedni nem jövünk vissza. Ehelyett én lassan kezdtem felismerni valamit, valami ami amúgy mindvégi nyílvánvaló volt. Oly nyílvánvaló, hogy majd kibökte a szemem mégha észte sem vettem. Bár tudtam megyünk, s vártam is koratavasztól, felismertem egy fontos elemét mért. Lassú vagyok persze.

Az gondoltam, a nyelv, a helyismeret sokat jelent még akkor is ha az ember bevándorol, akár a sajáz hazájába is. Ja persze. Ouluba visszamenni jó mert sikerült létrehozni egy szociális hálót, egy közösséget ami spontán alakult ki körülöttünk, de otthon lett. Már írtam róla. Afféle félintegrált kívülállók csapata. Spontán cigányok. (majd kikeresem az EUs Roma definiciót. Passzol)

Az emberek. A közvetlen emberi kapcsolatok mindennél többet jelentenek. Az otthon nem más mint a közvetlen emberi kapcsolatok szövete. S ez itt nem volt, különösen szegeden s kialakulni sem alakult az egy év alatt. Nem is próbáltuk olyan nagyon. Nem is tudom miért nem. Most már mindegy. A nagy tanulság tehát, hogy szinte minden mindegy amig az embernek ezt e szövetet nem sikerül létrehoznia. S hogy milyen vélt vagy valós helyzeti előnye van valakinek az jelentéktelen. A nap végén, ebben mind meztelenül kezdünk egy új helyen. Ezt beismerem, végre megtanultam, 6ik immigrációm után. Remélem velem marad.

Még hozzá kell tennem, hogy mint utaltam rá nem adtam fel végkép, tavasszal. S szép lecke az iskola, a szegedi Waldorf ebben. Tudom, azért sokat udvariaskodunk, mellébeszélünk, de mégis, az egyetlen hely ahol momentán találkoztam emberekkel, s nem csupán a napi szinten, mint a piaci kofákkal s a szomszédokkal. Szomorúan, vagy boldogan mondhatom, az elmúlt pár nap ’ég veled’ s a ’legjobbakat’-jai szinte már megfájdították a szívem. Na jó, meg egy kicsit. Nem tudom, ezért haragudjak-e vagy inkább bökjem ki: köszönöm

Június 9

Lassan rendeződnek a soraink. A pánikrohamok s a végkimerülés pillanatai között nyugalommal tölt el készültségi szintünk. Már vadászni kell a dobozolható dolgokra. A biciklik is kezdenek formát ölteni, jövőhéten őket is be lehet csomagolni. A dobozokat a hétvégén lezárjuk. Aztán már csak az utolsó reggelre pár darab marad... Valahogy nincs ebben az egészben semmi köszönet de hát nem így terveztük. Más elképzelésünk volt a jövőről egy évvel ezelött. Kevesebb költözködéssel járt volna ha az beigazolódik. Egyszer fent, egyszer lent.

De egyszer eljutunk a sárkányeregetésig is. Jelenleg ez a cél. Nálam. Addig pedig minden más egy félreállítandó akadály. A hajam is az volt pédául. De azért a többieket viszem magammal.

Üres az ember feje mikor televan kacatokkal. Ezt kell megcsinálni, meg ezt, meg ezt meg ezt... Már nincs állandó magyarországi lakcímünk. Viszont Június elsejétől már van állandó lakcímünk Ouluban. Jut eszembe, még fel kell hívnom a ’helyi’ KELA irodánkat, hogy emailben, faxon, vagy vagy levélben küldjem a bérleti szerződést. Stb

Ernestet már csak, vagy még mindig, egy dolog mozgatja, hogy része legyen a nagy pakolásnak. Vagy kipakol nekünk dobozokat, vagy segít bepakolni, de abban sincs köszönet. Vagy általában olyan dolgokat csinál amit egy patkánytól lehet ellesni. Tegnap lepisilte a shawl-ját (kendőjét). De legalább utána nagyobb balhé nélkül elfogadta hogy ki kell mosni, meg kell szárítani. Szerencsére a hőségben minden hamar szárad.

Liliom igyekszik kiélvezni az utolsó napokat. Egy hétéves mentalitásával. Mindenféle ajándékelőkészületekben immel ámmal résztvesz, de ha lehet hagyja az egészet. Inkább játszik valamit. Az iskolában ez még meg is oldható, sőt, irgalmatlanul jól érzi magát. Az egész hetet az állatkertben töltik. Ma, jó szokás szerint már, elmesélte nekem a Láma legendáját, mint amit sose hallottam pedig pont két hete olvastuk együtt és beszélgettünk róla. Már kezdek hozzászokni.

Otthon körülményesebb a helyzet. Egy hetet szenvedett mivel elpakoltuk a Összes játékot és ezért nincs mivel játszani és nincs otthon mit csinálni. Aztán végre sikerült felfogni hogy előlhagytunk egy hatalmas kosár játékot, pont azért hogy ne unatkozzanak. Azóta tűrhetőbb a helyzet. Persze Ernesttel is lehetne játszani. Az sem rossz. Bár Lili nem vesz részt az üvöltőversenyben. Olyan kis visszafogott. Vajon mit gondol az utca embere, mikor egy ilyen alkalommal elhalad ablakunk alatt? Mint ma délelőtt, mikor Lili még iskolában volt de mi hárman beleadtunk mindent ami a torkunkon kifért.

A gyerekek szerintem mentálisan készülnek a kempingezésre. Az előző héten megszabadultunk Ernest ágyától, azóta egy matrac jut neki éjszakára. Ehelyett Lili ágyában alszik. Néha Liliom már rég elaludt Ernest még mindig a fején ugrál.

S végezetül néhány kép a balett évzáróról.

Lili annyira arra figyelt hogy a Heni ( a nővérem) jól tudja fényképezni, hogy majdnem elfelejtette miért is volt a szinpadon.