Eljő az este és én már annak is örülök hogy önerőből le tudok ülni. Egy tea, csendes szavak. Kevés agymunka. Elkerülöm az írást. Az írás komoly agymunka. Ilyenkor már nem szívesen csapok bele ilyesmibe s ha mégis, annyi mindent Kell megcsinálni hogy bűntudatom van ha nem csinálom. Nem először költözünk úgy hogy miközben az ember még dobozokkal a kezében hátrál kifelé a lakásból közben már söpör fel maga után... Ennyi. Ez a blog lassan a költözködésről szóló nyavajgás blogja. A Szeged pedig autónkról szóló, hm, autósblog. Leegyszerűsödnek a dolgok.
Sajnos napközben sok minden eszembe jut, de sosincs nálam diktafon. Babakocsit tolva vagy biciklin a jegyzetírás meg tényleg körülményes. Egyszer próbálkoztam már biciklis történetírással. Van hogy lesz belőle valami.
Tegnap volt az utolsó délután hogy Liliom barátaival lógótt. Így lesz vége mindennek egyszer. A búcsuzkodást jobban vette mint számítottunk rá. Talán már benne is motoszkál, sőt, kifejezetten érlőben van az eljövendő új kaland izgalma. Már ő is kicsit úton van.
Azért az elmúlt két nap, számomra is érzelmileg megterhelő volt. Nem szeretek búcsuzkodni. De most a helyzet, Liliom rákényszerített. (na tessék, az ember mit meg nem tesz a gyerekéért). Jobb szeretek észrevétlenül kicsusszanni hátsó ajtón, mintha csak egy percre mennék ki... ilyenkor remélem senki sem veszi ezt zokon, az ember ha jól érzi magát az ilyesmi nem számít. Persze lehet tévedek, személyeskedés mégis. Hogy még köszönni se... pedig az megszakít,s az élet mégiscsak folyik, folyna ha hagynánk. Nincsenek jelzőbóják miket kerülgetni kell.
Nehéz az apró pillanatokkal eltelni most. Televan a fejem önmagammal. S itt elgondolkodok, lehet hogy a fej fely inkább? Ez a hang s a betüpáros már régóta kisér, többször megszorongattak. Ernest, Lili, élik életük. Körülöttünk ma is. Valahogy eltelt a napjuk, nem is oly rosszul. Ernest sokat mászik dobozokat. Ma belepisilt az egyik műanyag dobozba, kb 1 méter padlószint feletti magasságba. Onnan kiabált segítségéert. Liliom a változatosság kedvéért akart segíteni, de csak olyasmikben amiben nem tudott volna. Amiben igen, ahhoz viszont nem volt kedve. Azért ki van ez találva.
Vacsorára utoljára főztünk a sütőben. Holnap kitakarítom (nálunk én vagyok a takarító profi, több éves munkatapasztalat után úgy látom, Jen úgyse tudná helyesen csinálni ezt. Inkább dobozolhat. Neki ebben van több tapasztalata s én alig tudom ezt jól csinálni. Bár már 3 dobozt teljesen önállóan intéztem. ) (a zárójeles részek általában végtelent próbálnak keretek közé szorítani). S már el is felejtettem ez a paragrafus hová tartott. Na tessék.
A minap valami elgondolkodtatott. Azóta is azon rágódom. Már amikor. De azt hiszem sikerült talán a végére jutni. Kollágám, volt kollágám már, rákérdetett, mi a tanulság, mi a legnagyobb tanulság hogy itt megpróbáltuk. Persze nem is tudtam hirtelen válaszolni hiába tudjuk már hogy megyünk. A tapasztalatom az hogy idő kell a dolgoknak mire az ember kihámoz blőlük valamit. Mikor Mozambiqueban voltam hat hónapig teljesen értelmetlennek találtam az egészet. Mikor visszajöttem, először magyarországra, olyan dolgok tüntek fel hogy a hipermarketben akkora választék van a fogkefékből, hogy értelmes ember köztük nem tud választani. S az, hogy többnyire sokaknak nem volt a leghlványabb elképzelése se arról milyen irgalmatlanul jó dolga van. Egy régi ismerőssel találkozva , bő tíz percet hallgattam mi minden történt vele mióta nem láttuk egymást. Jól hangzott s mégis szomorúan mesélt. Mintha nem menne semmi se pedig a mondatok jelentése épp az ellenkezőjét sugallta.
Majdnem hat hónap telt el mire megint helyére kerültek a dolgok. Most azért talán nem ilyen gázos a dolog. Más élményekről van szó, ’The context, is everything’. Két évvel Mozambique után Alsószentmárton mégis eléggé megérintett. Akkor Mao már majdnem az Euban volt s mégis... persze azóta kiderült hogy ide sok minden befér. Mármint az Euba-
Tehát mi is a tanulság? Hát a válasz nem lesz egyszavas. Leginkább csak magamért beszélhetek, Jennel egészen más környezetbe érkeztünk, s mi hasonló, a tágabb dolgok, azokat alapból másképp éltük meg. Én pl. emlékekhez igazítva. Hogy a történetet megóvjuk a hosszanti túlnövéstől, talán legegyszeróbb ha rögvest szegedre térünk. Valamilyen szinten felkészültem rá hogy Szegeden is bevándorlók leszünk s ez nem előszőr történik meg velem, úgy gondoltam hát, nem lesz gond. Végtére is, óriási helyzeti előnyöm van. Ismerem a nyelvet, viszonylag folyékonyan beszélem s ha megerőltető is volt kezdetben, az írással is boldogultam. Emellett úgy gondoltam több évtizedes magyarországi létem mégha tíz év távlatából is könnyedén átsegit zökkenőkön. Könnyű lesz visszaigazodni.
Tévedtem.
Nem volt mihez visszaigazodni. Sokat változtunk. Az itt is és az én is. Teljesen tipikus akultúrálódási folyamaton kellett átesenem. Jennel rengeteget beszéltünk erről ősszel. Nekem is, akárcsak neki ugyanaz a folyamat jutott. Tavaszra Jen feladta. Tudtuk, megyünk vissza, megyünk haza s letelepedni nem jövünk vissza. Ehelyett én lassan kezdtem felismerni valamit, valami ami amúgy mindvégi nyílvánvaló volt. Oly nyílvánvaló, hogy majd kibökte a szemem mégha észte sem vettem. Bár tudtam megyünk, s vártam is koratavasztól, felismertem egy fontos elemét mért. Lassú vagyok persze.
Az gondoltam, a nyelv, a helyismeret sokat jelent még akkor is ha az ember bevándorol, akár a sajáz hazájába is. Ja persze. Ouluba visszamenni jó mert sikerült létrehozni egy szociális hálót, egy közösséget ami spontán alakult ki körülöttünk, de otthon lett. Már írtam róla. Afféle félintegrált kívülállók csapata. Spontán cigányok. (majd kikeresem az EUs Roma definiciót. Passzol)
Az emberek. A közvetlen emberi kapcsolatok mindennél többet jelentenek. Az otthon nem más mint a közvetlen emberi kapcsolatok szövete. S ez itt nem volt, különösen szegeden s kialakulni sem alakult az egy év alatt. Nem is próbáltuk olyan nagyon. Nem is tudom miért nem. Most már mindegy. A nagy tanulság tehát, hogy szinte minden mindegy amig az embernek ezt e szövetet nem sikerül létrehoznia. S hogy milyen vélt vagy valós helyzeti előnye van valakinek az jelentéktelen. A nap végén, ebben mind meztelenül kezdünk egy új helyen. Ezt beismerem, végre megtanultam, 6ik immigrációm után. Remélem velem marad.
Még hozzá kell tennem, hogy mint utaltam rá nem adtam fel végkép, tavasszal. S szép lecke az iskola, a szegedi Waldorf ebben. Tudom, azért sokat udvariaskodunk, mellébeszélünk, de mégis, az egyetlen hely ahol momentán találkoztam emberekkel, s nem csupán a napi szinten, mint a piaci kofákkal s a szomszédokkal. Szomorúan, vagy boldogan mondhatom, az elmúlt pár nap ’ég veled’ s a ’legjobbakat’-jai szinte már megfájdították a szívem. Na jó, meg egy kicsit. Nem tudom, ezért haragudjak-e vagy inkább bökjem ki: köszönöm
